Károly Escher

Általánosan elterjedt tévhit, hogy Magyarországról a két világháború között a legnagyobb fotósok (André Kertész, Brassai, Moholy-Nagy, Martin Munkácsi, Robert Capa) kivétel nélkül mind elmentek, hogy aztán a fotótörténet óriásaivá váljanak más országokban. Escher Károly (1890-1966) azok közé tartozik, akik itthon maradtak, de mindannyian tudjuk, hogy életműve megkerülhetetlen, hiszen képeinek színvonala őt is az említett legnagyobbak közé emeli.

Escher Károly (1890 Szekszárd – 1966 Budapest) a magyar fotótörténet egyik legkiemelkedőbb alakja. Azon kevesek közé tartozik, akik művészi rangra emelték a riportfotózást hazánkban. Képei mit sem vesztettek aktualitásukból, még mindig őrzik, és őrizni fogják továbbra is belső értékeiket.

Iparoscsaládba született. 1916-tól a filmiparban találjuk, 1919-ig a heti híradók operatőre. 1927-ben Balogh Rudolf és Mihályfi Ernő javaslatára az Est lapok fényképésze lesz, főként a Pesti Napló képes mellékletében publikál, de a kor minden fontosabb lapjában jelennek meg fényképei, például a Hídban, a Film-Színház-Irodalomban, és a Színházi Életben dolgozott. Öt évtizeden átnyúló pályafutása során ott volt minden megörökítésre méltó eseményen.

Fotografálta többek közt Derkovits Gyulát, Gropiust, Móricz Zsigmondot, Thomas Mannt, József Atillát, Rippl-Rónait, Kodályt, a windsori herceget, de ugyanígy portrét ültek neki az éjjeli menedékek lakói, a kitelepítettek, a munkások, a koldusok. Soha nem lépett a politika ingoványos talajára, de képeivel megpróbált változtatni, javítani a világon.

Az elsők között volt, aki felismerte, és kihasználta a kisfilmes fényképezőgépek előnyeit, és a fotográfia minden ágában kiválót alkotott, legyen szó portréról, sport- hír- vagy nagyobb lélegzetvételű riportfotóról. Hatalmas munkabírási képessége közismert volt. Ő maga kereste meg témáit. Ha odaért a helyszínre, körülnézett, értékelte a helyzetet, készített egy, azaz egy felvételt, és ment a következő helyre. Nem használt állványt, a kisfilmes Contaxhoz képest óriási, s ezért feltűnő lemezes kamerákat, s ezért sokkal természetesebben tudta fényképezni a valóság által kínált momentumokat.

A laborban is állandóan a negatívok végső teljesítőképességét kereste. Mindig részt vett a művészfotó-pályázatokon, és sok-sok díjat is nyert ezeken, viszont elutasította a fotóművész titulust. Szakmai tekintélyét mutatja, hogy őt bízták meg a nemzeti ereklyének számító Petőfi-dagerrotípia restaurálásával. Rengeteg új technikai eljárást kísérletezett ki.

Egy kis anekdotát ismerve elég közel állhattak egymáshoz érzelmileg kamerájával: „Indultak sétálni a Duna-partra. Nelly (a felesége) kérdezi: A gyerek jön? A gyerek egy Contax II-es (fényképezőgép), a harmincas évek közepéről.(…) Élete végéig hűséges maradt hozzá.”