Brassaï, eredeti nevén Halász Gyula, magyar születésű francia fotóművész, festő, író, filmművész. Az örmény anyától és magyar apától származó művész 1899. szeptember 9-én született Brassóban. 1918 és 1922 között megszakításokkal képzőművészeti főiskolai tanulmányokat folytatott Budapesten, illetve Berlinben. Diplomájának megszerzése után, huszonöt évesen Párizsba ment szerencsét próbálni.

Párizsban abból élt, hogy magyar nyelvű cikkeket küldött az elcsatolt szlovák, román és jugoszláv területek magyar lapjainak. Újságíró volt, karikaturista, sőt az 1924-es párizsi olimpiáról sporttudósításokat is küldött. Magyar, francia és német újságokat tudósított, cikkeit rajzaival, karikatúráival illusztrálta, 1929-től fotózott is.

A fényképezéssel úgy került kapcsolatba, hogy riportjaihoz kezdetben mások által készített fotográfiákat vásárolt. Ekkor még fényképezőgépe sem volt. Rövidesen átlátta, hogy gazdaságosabb, ha a maga készítette képekkel illusztrálja írásait.

1930 elején tett szert saját fényképezőgépre, ami egy Bergheil-Voigtländer, 6×9 cm, f:4,5 volt, majd 1935-től egy Rolleiflex. A Hotel Glacière-ben, ahol lakott, laboratóriumot rendezett be egy másik szobában.

A fotózásra, többek között éjszakai felvételek készítésére vonatkozó ismereteket, az akkor fotográfusként már befutott André Kertésztől kapott. Ez a későbbiekben kettőjük között konfliktusokhoz vezetett. Kertész visszaemlékezésében ötletlopással és hálátlansággal vádolta a fotográfust, akinek 1932 végén már Brassaï név alatt jelent meg a Paris de nuit (Az éjszakai Párizs) című albuma (Párizs: Arts et Métiers Graphiques, előszó: Paul Morand.). Az alig két éve fényképező szerző a kötet nyomán hamarosan világhírűvé vált.

Ez a gyors elismertség nemzetközi mércével mérve is ritka jelenség, melynek alapja, hogy Brassaï képzőművészeti diploma nélkül is magas szintű látáskultúrával rendelkezett. Nyilvánvaló, hogy a Kertész-tanítás ugyancsak hatékonynak bizonyult. Minden bizonnyal hatott szemléletére Eugene Atget (1856-1927) Párizs-képeinek kiadása is (Párizs: Jouquires, 1930).

A Paris de nuit fotótechnikailag is úttörő volt, mert ezt megelőzően az éjszakai fényképezésnek – különösen ilyen egybefüggő rendszerben – szinte nem volt előzménye. A technikai jelentőségen túl a képek zömének líraisága, amelyet a finom átmeneti tónusok felfokoztak, illetőleg a szociális elesettségről tanúskodó felvételek drámai volta, amiknél az előadásmód a demagógiát elkerülve lett együttérző, ámulatba ejtette a kortársakat, s máig érő értékeket testesít meg.

A látványt valamennyi albumlap esetében elég egyértelműen a képzőművészeti gyakorlatból hozott kompozíciós tudás, fegyelem fogta keretbe. E kötetből számos Brassaï által kedvelt kép kimaradt. Ezek, valamint később a párizsi éjszakai életről készített felvételei a maguk idejében a prűdnek kevéssé nevezhető francia fővárosban sem kaphattak kötetet. Nyilvánosházakban készült képek, kábítószer-élvezőket, prostituáltakat, pederasztákat ábrázoló fotográfiák kerültek ki munkái közül. Ezek kiadására végül 1976-ban került sor Le Paris secret des Années 30 – A harmincas évek titkos Párizsa címmel (Párizs: Gallimard; London: Thames and Hudson; New York: Pantheon Books). Az e témakörben készült fényképek közül csak a „szolidabbak” jelenhettek meg Az éjszakai Párizsban.

Brassai jó emberi és szakmai kapcsolatba került Picassóval is, erről két könyve tanúskodik (Les Sculptures de Picasso – Picasso szobrai – Párizs: La Chêne, 1949; Conversation avec Picasso – Beszélgetések Picassoval – Párizs, Gallimard, 1964 – ez utóbbi magyarul: Budapest, 1968). 1930-1963 között: fotográfusként dolgozott különböző sajtóorgánumoknak is,mint a Minotaure, Verve, Picture Post, Lilliput, Coronet, Labyrinthe, Réalités, Plaisirs de France. 1937-től a Harper’s Bazaar amerikai női divatmagazinnak is dolgozott, ahol a témaválasztásban teljes szabadságot kínáltak neki, képei negyed századon át jelentek meg a lapban.

A háború után ismét fotózni kezdte kedvenc városát, a járdarészleteket, málló épületsarkokat, falfirkákat is emberi tartalommal tudta megtölteni. A tér és a formák kérdései foglalkoztatták, de továbbra is a statikus témákat, beállításokat kedvelte. Az ötvenes években színpadi díszleteket, szőnyegeket tervezett, a párizsi állatkertről készített filmjével 1956-ban díjat nyert a Cannes-i fesztiválon. 1982-ben adta ki Művészek az életemben című könyvét, amelyben művészekről, műkereskedőkről és a barátairól ír és fotóikat is közli.

1976-ban a Becsületrenddel, 1978-ban a Fényképezés Nemzeti Nagydíjával tüntették ki. “Párizs szeme” – ahogy barátja, Henry Miller amerikai író nevezte – 1984. július 8-án halt meg a Riviérán, s a Montparnasse temetőben nyugszik.

Fotógaléria